Itthon a szociális háló közepén van egy hatalmas lyuk. Aki a peremére esik, annak még szerencséje van. De sokan beleesnek a lyukba. Na, ott vagyunk mi és a hozzánk hasonlók. Mert ha egyszer belecsúsztál, hosszútávfutásra kell készülnöd, és egyetlen mondat lebeghet a szemed előtt: Oldd meg magad! Az ózdi anya-lánya páros, Bakos-Nagy Márti és kislánya, Mártika történetét Kenéz Kíra írta meg.
AZ ORVOS AZT MONDTA, HOGY A GYEREKEM TELJESEN ÉLETKÉPTELEN LESZ
Az orvos, saját bevallása szerint “túl fáradt volt már”, nem vette észre a vizsgálati papíron a “hibát”. Ha észrevette volna, még “időben elhajtják a magzatot”. Így jött világra társadalmunk holt terében egy újabb kis fénypont, aki a századik csodával határos módon még mindig életben van, talán azzal a küldetéssel, hogy a hibát inkább magunkban keressük.. és ha rögtön ítélkezni kezdene az elménk, próbáljunk meg egy percre elvonatkoztatni a hős anya és a beteg gyermek sémájától, főleg mert a nyitott gerinccel megszületett kislány, Mártika olyan bölcs és szeretnivaló emberke, hogy ha rendjén lenne a világ, sokkal inkább nekünk, “normálisaknak” kellene elé járulnunk tömött sorokban, hogy tanulhassunk tőle valamit.
Néha megnézem a kutatásokat, több orvosi szaklapba be is kerültünk úttörőként, hogy Mártika ép elmével és gyakorlatilag mindenfajta támogatás és külső segítség nélkül elérte a tizenhét éves kort. Más ilyen esetről nem tudnak a világon. A bajban olyan helyzeteket éltünk át, ahol csak a Jóisten segíthetett rajtunk. És ő megtette.
Meddig tart a szánalom egy ilyen történet hallatán? Öt percig, tízig, tizenötig? Ó szegények! – mondjuk, aztán továbblépünk. Mit érzünk ilyenkor? Hogy jó, hogy nem velünk történt? Talán segíteni kellene, vagy reméljük megteszi más? Soma azért álmodta meg a Segítek Egy Családot Közösséget, hogy közelebb merjünk menni, lássuk meg, érezzük át, mekkora lehetőség birtokában vagyunk: hiszen adhatunk és mindig van kinek!
Régen az ilyen gyerekeket eldugták a világ szeme elől, “selejtesnek” minősítették, mert nem fértek össze akkori rendszerrel, ez olyannyira berögződött az emberekbe, hogy sokaknak most sem kerül a látószögébe, hogy ilyen is van. Kiközösítenek, ignorálnak, így válsz egyik pillanatról a másikra láthatatlanná… és az is maradsz, amíg a gyereked életben van.
Mártival már az elején megbeszéltük, hogy sajnálatra itt semmi szükség. És bár hihetetlen kálváriákon mentek keresztül, mégis inkább csodákról beszélünk, vég nélküli, elképesztő küzdelemről, tenni akarásról, égig érő akadályokról, de arról is, általánosságban mennyi mindent nem tudunk ezekről az “óh szegény”-családokról.
“KÖSSÜNK ALKUT!” HAJLANDÓ VAGYOK SZEMET HUNYNI AZ ORVOSI MŰHIBA FELETT…
A lányom világrajöttekor bántalmazó kapcsolatban éltem, azon a forró augusztusi napon véresen, összeverve mentem be szülni, de az volt az utolsó alkalom. A mai fejemmel persze már nem értem, miért mentem mindig vissza az apjához, de ez egy olyan ördögi kör, amiből nagyon nehéz kiszállni. Nekem sikerült. A lányom születése után teljesen egyedül maradtam. Várni kellett volna két napot a seb bezárásával, hogy életben marad-e, én mégis aznap délután aláírtam a papírokat, hogy végezzék el rajta a műtétet. Ez volt az első döntésem. Az orvos azt mondta, hogy a gyerekem teljesen életképtelen lesz. Nővérke vagyok, ésszel felfogtam a dolgok jelentőségét, mégis tudtam, hogy nem fogom feladni. Magunkat választottam, ahogy ezzel együtt a teljes kiszolgáltatottságot.
A kórháznak volt egy speciális otthona. Megkértek ott, hogy ajánljam fel a gyerekemet, így akár vissza is mehetek dolgozni. Én azt mondtam “Kössünk alkut!” Hajlandó vagyok szemet hunyni az orvosi műhiba felett, a gyerek velem marad, ti pedig mutassátok meg, mit tudtok. Így is lett.
Te ehhez mit szólsz? – kérdezem Mártikát, aki mellettem kuncog, olyan kedvesen, mint senki más és így szól: “Erre csak azt tudom mondani, hogy Anya egy angyalka, meg szerintem én is.”
Az alku létrejött. Márti pedig elment az Orvosi Kamara elnökéhez, és igyekezett megszerezni a legjobb orvosokat.
Időközben kineveztem magam a saját intenzív osztályos ápolómmak, a saját ügyvédemnek, a saját adminisztrációs vezetőmnek, a 24 órás itthoni ápolómnak, a saját lelki segélyszolgálatomnak és még sorolhatnám. Legutóbb épp a dializáló gép kezeléséből tettem le a vizsgát sikeresen úgy, hogy amíg Mártika az egyik szobában gyógyult, egy külön helyiségben végül én tanítottam az orvostanhallgatókat dializálni. Mert egyet nem szabad elfelejteni: MINDENNEL képben kell lenned. Bár fogalmad sincs, mikor van időd átnézni az összes kutatást, rendeletet, nem létező támogatást, de megtanulod, mint ahogy néha azt is te döntöd el, melyik kezelési tervet választod. Még a doktornak is te szólsz, hogy “várj, ezt már nem írhatod fel receptre! A felhőbe kell tenned közgyógyellátásra és ez a 27-es kód lesz!” Ő pedig nagy szemekkel néz rád és megköszöni a segítséged. Aztán fél délelőttöt ülsz az asszisztenssel egy hátsó szobában, hogy behozzátok a kódot a számítógépen, mert az csak a felhő nélküli rendszerben él és így a gép nem veszi be! Röviden: mindenhová a kész tudásoddal kell érkezned, onnan a mélyből, ahol vagy, és képviselned kell magad, különben elvesztél.
KI IS A BÁTOR? AKI HAZAVISZI… VAGY AKI A KÓRHÁZBAN HAGYJA…?
Milyen könnyű szeretni ezt a kislányt! Hát persze, bájos kis arca van, sugárzó intelligenciája, olyan mint egy földre szállt angyal. A szemünknek hiszünk, de vannak, akik nem ilyenek. A legtöbb beteg gyermek csendben fekszik, esetleg ismeretlen lakások, kórtermek mélyén ápolják őket.
Nekem mindig azt mondták, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Ez igaz, de egy olyan fecske mint én, mégis teremthet magának olyan körülményeket, olyan barátokat és környezetet, ahol ez természetes. És nekem ennyi kellett: hogy hagyjanak élni.
Amikor Budapesten a McDonalds házban laktunk a kezelések alatt, sokan csodálkoztak, miken mentünk keresztül. Egy édesanya a történetünk hallatán végül úgy döntött, hogy a kórházban hagyja a gyermekét, akit nagyon rossz állapotban, oxigénpalackkal akartak kiadni otthoni ápolásra. Amikor elköszönt tőlem, hogy hazatérjen a férjéhez, annyit mondott: “én nem vagyok olyan bátor, mint te, nem tudom ezt végigcsinálni”. Én azt mondtam erre: “Bátor vagy. Lehet, hogy most hoztál jó döntést. Én akkor hoztam jó döntést, amikor a lányomat választottam, és te lehet, hogy most.” Azt akarom ezzel mondani, hogy senki ne törjön pálcát mások felett. Mindennek oka van. Nekem nem volt férjem, aki hazavárjon.
Hat-nyolc hónapokat kórházban tölteni, idegi készenlétben állni egy válságos állapotban lévő gyerekkel, amikor egyik nap jobb a másik rosszabb. Lélegeztetőgépen is, szondaval a hasában látni a saját gyermekedet. Ehhez hatalmas lelkierő kell.
A LÉTÉRT KÜZDÜNK, NEM HABOS TORTÁÉRT
Felteszem a kérdést, kik vagyunk, kik lehetnénk a sorsunk nélkül? Még mielőtt megkérdeztem volna, miként emlékszik magára Márti a lánya születése előtt, már egy gyermekkori esemény kapcsán világossá vált. Ő nevelte fel a testvérét és ő gondoskodott az apjáról, aki halála előtt annyit kért tőle, béküljön ki az anyjával. Ő megtette, de ahogy mondja – és talán ezt egyszerre mondtuk ki hárman abban a kis szobában – a béke nem mindig jelent igazi szeretetet. Mert az bensőséges, az a fajta, ami könnyen megnedvesíti a szemet, szülessen meg akárhol, és ennek, ahogy ott a bőrömön is éreztem, semmi köze a jóléthez, de még az egészséghez sem.
A jó dolgok mellett, nagyon sokszor megjártuk, főleg a jómódú emberekkel. Sajnos igaz a mondás, hogy szegénynek csak a szegény ad, de a legnagyobb aljasság mégis: az ígéret. Amikor számítasz valamire és a túlélésért kell, végül mégsem adnak. Azt szoktam mondani, hogy a létért küzdünk, nem habos tortáért. Közben meg Mártika kedves személyisége miatt könnyű “attrakcióként” mutogatni minket. Sokan úgy gondolják, a beteg gyerekeket ápoló szülők mind sorstársak. Hát nem. Nem mind egy fajhoz tartozunk. Van, akiket lenéznek, kinéznek, még a sérült gyerekek között is.
A legutóbbi beteg gyerekeknek szervezett gyereknapon Mártikát meghívták fellépni, mert gyönyörűen énekel. A helyszín egy kastély kertje volt, jobb anyagi helyzetben lévő családokkal. Mártika a végén kapott egy lufit és egy doboz tusfürdőt, majd beültették őket egy autóba és kitették őket a várkonyi templom előtt. A program része volt a közös ebéd és az anyagi támogatás minden családnak. Őket kihagyták. Márti azt mondja azért, mert nem tartoztak közéjük.
Volt olyan közösség is, ahol Mártika is aktívan részt vett a pénzgyűjtésben, érzékenyítő előadásokat tartottak iskolák számára, de a nagyobb összegű támogatást nem osztották szét a tagok között, hanem önhatalmúlag elmentek belőle nyaralni. Tudták, hogy mi nem tudnánk velük tartani és nem is nyaralásra kellett volna a pénz. Jelenleg is – a gyógyszereken, a magas kiadásokon felül – kellene pár bútor, a ház ránk szakad, tönkrement a mosógépünk, nemrégiben pedig kiraboltak minket, amíg kórházban voltunk.
Visszatérve, amikor megtudtam, hogy a lányom helyére betettek egy másik csoporttagot, aki előtte részt sem vett a gyűjtésben, ez engem hosszú hónapokig bántott. Főleg, hogy senki nem állt mellénk, csak addig voltunk jók, amíg lehetett minket mutogatni, mint a vásári majmokat. Én csak azért csináltam végig, mert a kislányom szeretett ott lenni és reméltem, hogy új barátokat is szerez.
OLYAN HELYEKRE MENNEK JÁTSZANI, AHOVÁ Ő NEM TUD BEMENNI A TOLÓKOCSIVAL…
Mártika azt meséli, hogy barátai inkább a kórházban vannak. A kinti gyerekek nem igazán értik meg. Néha nagyon gonoszak tudnak lenni, mint mondja, a szemükben látja, hogy sokszor semmibe veszik vagy egyszerűen csak sajnálják. Olyan helyekre mennek játszani, ahová ő nem tud bemenni a tolókocsival, vagy nélküle indulnak fagyizni.
Legutóbb “karácsonyi meglepetés” gyanánt történt meg az eset, hogy egy helyi jómódú asszony tombolát szervezett, melynek során Mártiék egy karácsonyfát nyertek. Az “ajándékot” sikerült olyannyira fennhangon kiposztolni minden felületen, hogy akik olvasták, úgy hitték, a család télre minden segítséget megkapott, így már nem kell nekik több. Mártiék pedig ott álltak tüzelő és élelem nélkül. Végül a legutolsó pillanatban egy kedves házaspár segítette ki őket a bajból.
Máig azt mondom, hogy az életünk valahogy úgy alakult, hogy folyamatosan egy sötét alagútban járunk, sosem látjuk a végét, de egyszer mindig eljön a fény, mert jó emberek is vannak, csodák is vannak és számtalan olyan történés, amiért mérhetetlenül hálás vagyok.
Kezdetben félévet laktak a kórházban. Márti huszonnégy órában ott ült a lánya mellett. Egy nap észrevette, hogy Mártika egyre csak lefelé néz. Naplemente szindróma. Az agyi ct során kiderült, hogy a harmadik agykamra kezd megtelni vízzel. Három napot jósoltak neki, míg a gerincvíz szétnyomja az agyat.
HÁROM NAPOT JÓSOLTAK NEKI, MÍG A GERINCVÍZ SZÉTNYOMJA AZ AGYAT
Aznap elindultam Ózdról Budapestre az Amerikai útra, elhatároztam, hogy meg sem állok, amíg olyan orvost nem találok, aki segíthet rajtunk. Kiderült, hogy a doki, aki ért ehhez, épp Nyíregyházán van. Nosza még aznap felszálltam egy újabb vonatra, közben hívtam a nyíregyházi asszisztenst, hogy úton vagyok és még ma látni akarom az orvost. Amikor megérkeztem, ott állt előttem egy jóvágású harmincas fiatalember, épp szőlőt eszegetett és közölte, hogy sajnos nem tud segíteni. Egyetlen kollégája volt, aki meg merné fúrni a harmadik agykamrát, de az már nem praktizál. Erre én? Fogtam szépen a telefonomat és addig csörögtem, amíg el nem értem a másik csodadoktort.
Egy vasam sem volt, de volt egy haldokló gyerekem és három napom. Na ezért emlegetem én a Jóistent, mert mondanom sem kell, hogy a többi kolléga segítségével sikerült helyet szerezni; a debreceni kórház műtőjében mentette meg három orvos Mártika életét! Sőt, a csodadoki még három hónapig végigkísérte a gyógyulás folyamatát. Utólag persze már képtelenség és önmagában is vicc az egész… amikor hazajöttem, hogy kifújjam magam, én sem akartam elhinni. De akkor ott, abban a három napban megjártam a poklot.
Ahogy nézem őt, Márti olyan, mint egy Farkasasszony, soha nem hagyná cserben a lányát, számára nincs lehetetlen. Nevetnek, amikor ezt mondom. Mindketten imádják a történelmet. Márti kiskorában az olvasásba menekült az otthoni veszekedések elől, a könyvek segítségével járta be az egész világot. Amikor a lányát nem fogadták be a helyi iskolába és a szülők aláírásokat gyűjtöttek, mert nem akarták, hogy a gyermekeik egy sérült (de értelmileg teljesen ép!!) kislánnyal járjanak egy osztályba, az anya ismét kezébe vette az irányítást: az ápolás és a létfenntartás mellett naponta olvasott fel Mártikának, majd egyedül tanította meg őt írni, olvasni, számolni.
Első dolgom volt, hogy a lányom megszeresse a könyveket. Hogy miért? A képzelete miatt! Hogy bárhová el tudjon jutni az olvasás öröme által.
Mártikán meglepődnek az emberek, olyan tündéri kisugárzása van, amivel mindenkit megnyer magának. Csodaszép képeket fest, és az anyukájával együtt gyöngyékszereket és horgolt alátéteket készít, ezeket kínálják eladásra, hogy legyen egy kis plusz bevételük. A miskolci Nemzeti Színház színészei nemrégiben Mártika ékszereiben léptek színpadra. A kislány imádja a művészeteket, a filmeket, a könyv alapúakat rendre el is olvassa előbb.
MÁRTIKA A COVID IDŐSZAK ALATT SÚLYOS KÓMÁBA ESETT
Lehetetlen lenne a tizenhét év nehézségeit végigmesélni, de ha már a könyveknél és a csodáknál tartunk, Mártika a covid időszak alatt súlyos kómába esett. Mielőtt ez megtörtént, sokszor emlegette, hogy szeretné elolvasni az Unikornisok és az Angyalok Könyvét. Nem tudtam miről beszél, azt hittem, ezek biztosan mesekönyvek. Aztán mindez el is felejtődött, mert leálltak a vesék, a lányom kómába esett és közben agyvérzést is kapott. Mindenki lemondott róla, az orvosok és a barátaink is. Azt hitték összeroppanok, de én másképp döntöttem. Nem tudom, hogyan, de végtelen nyugalom lett úrrá rajtam. Az volt bennem, hogy éreznie kell engem, a bizonyosságomat, hogy életben marad. Tudtam, hogy én vagyok az egyetlen, aki kapcsolódni tud hozzá, álmomban is őt láttam, ahogy nyúl felém. Minden nap beszéltem hozzá, meséltem neki és ő reagált. Az ideggyógyász azt mondta, ezek csak reflexek, de én tudtam, hogy hall engem. Utánaolvastam mindennek, ami csak fellelhető volt a kómás esetekről.
Márti közben persze harcolt tovább a külvilággal. Egy napon, amikor bement a lányához, megtalált egy huszonöt darabos bontatlan katéteres dobozt. Abban a pillanatban tényleg Farkasasszonnyá változott, felrohant az orvoshoz és üvölteni kezdett, mert kiderült, hogy Mártikát az előző napon egyszer sem katéterezték meg, holott négyszer kellett volna. Az orvos rendőrt akart hívni a dühöngő anyára, de Mártit sem kellett félteni.
Azt mondtam neki, előbb matekozzunk egy kicsit, mielőtt én hívom ki a rendőrséget. Azt mondja meg nekem a doktorúr, hogy 25-ből négy az mióta 25, egy olyan betegnél, akinek a túlélési esélyei enélkül is napról-napra csökkennek, amikor a járvány helyzet miatt bent sem lehetek vele, teljesen leszedálva fekszik kómában és nem biztatnak semmi jóval??Ijedtükben persze felsoroltak minden lehető kibúvót, de aztán be kellett látniuk, hogy óriási hibát követtek el.
Ide megint csoda kellett. Márti segélykérő levelet írt és egy egészségügyben dolgozó barát segítségével eljuttatta a levelet egy belső orvosi, szakmai fórumra. Néhány napon belül hívást kapott. Egy kedves doktornő jelentkezett nála azzal, hogy ő megpróbálna segíteni. Autóba ült, beviharzott az intenzív osztályra és megállapította, hogy “csak” a fehérjét kell kivonni a szervezetből. Az agyban felgyülemlett víz így napokon belül felszívódott.
Isteni csodának fogtam fel a doktornő érkezését és segítségét. Hála neki Mártika gyorsan felépült. Közben a covid időszak alatt felkerestem a könyvkiadót, hogy megszerezzem a lányomnak könyveket, amiket korábban el szeretett volna olvasni. Kiderült, hogy az Unikornisok Könyve korántsem mese, az írónője hét évig feküdt kómában. A lányom előre megérezte, mi fog vele történni. Közben az ózdi atya, aki nagyon sokat segített nekünk, még a szállításban is, minden szentmise végén imádkozott értünk. Sokan imádkoztak, még a külföldön élő barátaink is.
VAJON MI CÉLJA VAN A JÓISTENNEK AZZAL, HOGY VISSZAHOZTA ŐT?
A kómából ébredve Mártikának erős fájdalmai voltak, ilyenkor fájnak a végtagok, a test tele van vízzel, a nyelés nehezen megy, újra kell tanulni enni, újra próbálni: ÉLETBEN MARADNI. Mártika azt kérdezte az édesanyjától, vajon mi célja van a Jóistennek azzal, hogy visszahozta őt?
Azt mondtam a lányomnak, hogy annyi gonoszság, annyi bűn van ezen a világon, az Istenke a jóságod miatt tartott meg. Meg akarjuk mutatni, hogy van szeretet, létezik egy magasabb rendű akarat, nekem is túl kellett lépnem a gyerekkori bántalmazásokon, a betegségeken, a kapott mintákon, mindazon, amiken keresztülmentem. Még az sem számít, hogy soha nem lesz pénzünk. Én mindig tanulni akartam, többre vinni, mint amit otthon láttam, a mélyszegénységet, a rossz útra tévedést, az erőszakot. Nem akartam anyaotthonba kerülni, pedig néha éppen azért nem kapunk semmit, mert nekünk van tető a fejünk felett, mert küzdünk, hogy ne kerüljünk lejjebb, nem akarunk másokon élősködni.
Az Anyák Szállásán persze nincs rezsi, ott kapsz támogatást, van egy szobád is, de ebbe a kategóriába nem akartam bekerülni. Ott olyan pszichésen kikészített, bántalmazott anyák élnek beteg gyerekekkel, akik nem tudnak kilépni onnan. Néhányuknak én segítettem, és máig hálásak nekem, hogy új életet tudtak kezdeni.
A szálláson, nyaranta akár negyven fokos melegben, egy kis szobában, daganatos beteg gyerekkel, amikor ötvenen főznek egy konyhán..amikor erre gondolok, azt mondom, nem szabadna, hogy ez így legyen. Mi egy másik zsákban vagyunk, bár annak is a legalsó csücskében.
A legdühítőbb az, amikor csak egy pici kellene, egy apró kis segítség, mert meg kell venni a drága kenőcsöt a felfekvésre, mert nincs minden gyógyszerre támogatás, mert át kell sétálni tolókocsival kétszer a városon, hogy mindent be tudjanak szerezni. Bele sem gondolnak az emberek, hogy egy-egy hosszabb kórházi kezelés során az egyedülálló szülőnek fenn kell tartania magát, a gyermekét és az otthonukat is. Mit tud tenni ilyenkor egy anya? Mérlegel. És dolgozik, ahol tud. Márti legutóbb a kórház orvosi étkezőjének konyháján takarított, amíg a lánya gyógyult, így legalább keresett egy kis pénzt és a napi étkezést is biztosították a számára.
Ebben a kedves kis történetben most épp ott tartunk, hogy sakk és matt lépésben dönthetünk, hogy eszünk valamit vagy megvesszük a 3800 forintos kenőcsöt, a 8700 forintos szívgyógyszert és a többit. A fizetésem sajnos nem éri el a kiadásaimat, még a gézt is harminc napra osztják, a 31 napos hónapban is. Egyáltalán nem ritka eset az országunkban egyébként, hogy az orvos a saját pénzéből veszi meg a betegének a gyógyszert.
Mártiék összesen több mint másfél évet töltöttek kórházban. Legutóbb a kóma időszaka alatt el nem használt víz díjának elmaradásával büntették meg őket 64 ezer forintra. A kórházból hazatérve az Ózd külvárosában álló romos kis házikó lakóira adóhivatalt és végrehajtót küldtek.
Bementem a vízműbe, ahol a hölgy valószínűleg értelmi fogyatékosnak nézett, mert annyit tudtam mondani, hogy “jó napot” és már le is ordította a fejem. Még azt sem hagyta, hogy végigmeséljem, miért jöttem ide. Sarkon fordultam, majd elmondtam az adóhivatalban, hogy a vízműnél milyen empatikus emberek ülnek. Végül csak összehoztunk egy közös randevút, ahol kiderült, hogy be kellett volna jelentenem előre, hogy nem használom (majd!!) a vizet, ezért van az elmaradás és a magas büntetés.
Akkor megkértem a hölgyet, hogy engedje meg nekem a kérdést, vajon ha valakinek épp az intenzív osztályon haldoklik a gyermeke félév kóma és hat hónap utókezelés után, akkor eszébe jutna-e a vízműveken lamentálni? Hozzáteszem persze, hogy ha szegény vagy, nem számíthatsz jogi képviseletre. Erre mondtam azt, hogy per pillanat, nincs időm, hogy képviselgessem magam, mert épp az életünkért küzdök.
A SZERETET MÉG EGY ILYEN VILÁGBAN IS UTAT TÖR MAGÁNAK
A családnak sajnos még mindig nincs fix támogatója. Márti felhívta az összes fellelhető támogató szervezetet, de egyedül a SECS Alapítványnál álltak szóba velük.
Sok alapítvány bújik meg a háttérben, tisztában akartam lenni a helyzettel. Azt derítettem ki, hogy van aki azért nem ad, mert nekik sincs, mások arra hivatkoznak, hogy már megvan a “körük”, nem férünk be, az egyháziaknál meg szimplán közlik, hogy ha nem az ő felekezetükhöz tartozol, nincs ott keresnivalód. Az ilyen alapítványoknak azt üzenem, hogy mutassák meg nekem a Bibliában azt a bekezdést, ahol le van írva, hogy csak akkor kell segíteni az embertársaidon, ha egyazon valláshoz tartozol.
A szeretet azonban még egy ilyen világban is utat tör magának, olyan helyeken virágzik és terjed, falak mögött, ajtók mögött, ahol senki más nem jár…
